× Nem latolgattam az esélyeket a richmondi VB előtt, mert az időfutamnál a szokásos nevek jönnének elő, a mezőnyverseny pedig gyakorlatilag megtippelhetetlen, felsorolhattam volna akár 20-30 embert is, de minek. Az útvonal alapján egyértelmű volt, hogy a legjobb egynapos menők és az erősebb sprinterek küzdenek majd meg a szivárványszínű trikóért. A cím pedig arra utal, hogy szerintem az elit kategóriás férfi versenyeket két olyan kerékpáros nyerte meg, akiket mindenki szeret és óriási közönségkedvencek világszerte. A lényeg az, hogy a lehető legjobb kezekbe kerültek az aranyérmek.

Szeptember 21-27 között rendezték meg az országúti világbajnokságot a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban. A férfi elit időfutamra 23-án, szerdán került sor és mindenki egy Tony Martin-Tom Dumoulin csatában reménykedett, a többiekkel nagyjából senki sem foglalkozott. Tévesen, csőlátásban láttuk az esélyeket, az első két helyet gondolkodás nélkül kiosztottuk volna az előbb említett klasszisoknak, csak a sorrend volt köztük a kérdéses. Pedig minden adott volt ahhoz, hogy egy meglepetés-dobogó szülessen: Martinnak nem sikerült túl jól az idei szezonja, egyáltalán nem dominálta úgy a kronókat, mint az utóbbi években. Dumoulin az utolsó pillanatig harcolt a Vuelta-összetettért, és hiába nyerte meg eszméletlen fölénnyel az egyéni időfutamot Burgosban, a harc a hegyekben rettentő sokat kivett belőle - pláne, hogy elvesztette azt. Pontosan ezért nem értem, miért voltunk ennyire biztosak abban, hogy kettejük közül kerül ki a bajnok. Aztán akiket mi a második vonalba soroltunk volna - a 'top 5-re esélyes' kategóriába - , azok vitték el az érmeket, kivétel nélkül. Ugyanis se Tony Martin, se Tom Dumoulin nem lett dobogós: előbbi 7., utóbbi 5. helyet szerzett. És ami a lefurcsább: egy pillanatig sem voltak harcban a győzelemért. Már az első ellenőrzőpontnál is jelentős hátrányt szedtek össze egy bizonyos Vasil Kiriyenkával szemben, aki brutálisan kezdett és bár a végére kissé elfogytak a lábai, meg tudta őrizni vezető helyét. Az utolsó hivatalos időmérésnél nagyon közel jött hozzá Adriano Malori, és a GPS alapján folyamatosan csökkent közöttük a különbség, de a jobb hajrájának köszönhetően a Sky-os fehérorosz lett a világbajnok, 9 másodperccel megelőzve a Movistaros olaszt. A bronzot az ugyancsak meglepően jól kezdő Jerome Coppel kaparintotta meg - őt sem hiszem, hogy sokan várták a legjobbak közé. Jonathan Castroviejo mindössze 3 mp-cel csúszott le a dobogóról, mögötte nagy űr, majd Dumoulin, már perc fölötti lemaradással. Rohan Dennisnek lehetett volna még keresnivalója a pódiumon, csakhát körülbelül a táv felénél kerékpárt kellett cserélnie, amivel párhuzamosan el is szálltak az esélyei az éremre. Érdemes még kiemelni a két lengyel teljesítményét: Bodnar nyolcadikként zárt, míg a számunkra ismeretlenebb Bialoblocki a 9. helyen végzett. A korábbi egyórás világcsúcstartók is egymás mögött érkeztek meg a 16-17. helyen: Brändle 7 másodperccel múlta felül Dowsettet.

A vasárnapi mezőnyversenyen ezzel szemben teljes mértékben beigazolódott a papírforma, ami a győztes és talán az ezüstérmes személyét illeti. A durván 16 km-es körpályát három kisebb emelkedő tarkította, ebből kettő ráadásul kockaköves volt, ami mindenképp a jó egynapos menőknek kedvezett, mint ahogy a 260 km-es össztáv is. A befutó se nem volt sík - ami a klasszikus sprinterek sorsát pecsételte meg -, se nem volt meredek - amit talán a Rodriguez és Valverde-féle versenyzők bánhattak. A verseny elején a mezőny elengedett egy 10 fő alatti szökevénycsoportot, amiben nem volt igazán veszélyes ember. Kaptak körülbelül 5 perc előnyt, amit egy ideig tartani tudtak, de 100 km-re a céltól megindult hátul a fárasztás és villámgyorsan utolérték őket. A hollandok feltűnően sokat vezettek, közülük Van Emden végezte a legtöbb munkát - mint utólag kiderült, Dumoulin volt az elsőszámú emberük, akinek viszont nem jött össze a top 10. Jelentősen megnőtt az átlag, ha jól emlékszem, tekertek egy 45 km/h-ás kört is, így elvették mindenki kedvét arra, hogy akciózzon, aki pedig mindezek ellenére szökni próbált, azt perceken belül hatástalanították.

Az utolsó 10 kilométerre egyesült a mezőny, az olaszok álltak az élre és egészen a második kockaköves emelkedőig nem is volt komoly akció. Stybar indított először, de nem tudott néhány másodpercnél több előnyt kialakítani, őt már nem engedték el. 3 km-re a befutótól a belgák legnagyobb reménysége, Greg Van Avermaet gondolta úgy, hogy ez lehet a legjobb pillanat a támadásra, amiben teljesen igaza volt, csakhogy akadt nála erősebb és bátrabb is. Méghozzá Peter Sagan, aki nem sokat teketóriázott, ahogyan utolérte őt, egyből ment is tovább. Egy kisebb lejtmenet következett, ami egyértelműen neki kedvezett üldözőivel - Van Avermaet-tal és Boasson Hagennel - szemben, akiktől elég volt egy picinyke megtorpanás, és máris 100 méteres hátrányban találták magukat. A mezőnyben is megkongatták a vészharangot, a sprinterek csapatai begyújtották hátul a rakétákat, mindhiába. Sagannak még arra is volt ideje, hogy ünnepeljen, a többiek már csak a további érmekért, helyezésekért harcolhattak. Az ezüstöt végül az ausztrál Michael Matthews, a bronzot nem kis meglepetésre a litván Ramunas Navardauskas gyűjtötte be. 

A világbajnokság rendszerét és és lebonyolítását sokan szokták kritizálni és bevallom, még a mezőnyverseny előtt azt terveztem, én is így teszek. Kedvenc kommentátoraim ötletei és gondolatai inspiráltak erre, de miután kiderült, ki fogja viselni jövőre a szivárványszínű trikót, minden kétségem elillant - valószínűleg nekik is. Azt hiszem, most nem lenne helytálló az érvelésem, mivel olyasvalaki nyert vasárnap, akit tényleg mindenki szeret és aki az idén mutatott teljesítménye okán abszolút megérdemelte a világbajnoki címet. Szerintem nyugodtan kimondhatjuk, ha szavazással dőlt volna el, ki kapja a mezt, akkor is Sagannak ítélik oda. Amennyit ez az ember küzdött a sikerért ebben a szezonban, az valami eszméletlen. És igen, nagyon sok kudarc is érte, borzalmas, mennyi második helyet szerzett és hogy hányszor maradt le milliméterekkel a győzelemtől, de hihetetlenül stabilan versenyzett. Ahol elindult, komoly esélyesnek számított, és talán a tavaszi klasszikusok kivételével mindenhol hozni tudta a jó eredményt. Semmi sem tudta őt megtörni, nem volt hajlandó beletörődni a lúzer szerepbe, addig-addig kapart, amíg elkezdtek jönni az első helyek. Túlélte Tinkov kirohanását, ami megintcsak azt igazolja, mennyire erős mentálisan is. Bebizonyította a morcos főnöknek, hogy igenis megérdemli azt a magas fizetést, és kivívta csapattársai, sőt riválisait tiszteletét is. Lehet róla mondani bármit, lehet őt bántani, bele lehet kötni abba, amit csinál, de azt látni kell, hogy egy rendkívül meghatározó személyiség és jelenség a jelenkor mezőnyében, akárcsak Contador. Én pedig nem is tudom szavakba önteni, mennyire boldog és büszke vagyok amiatt, hogy két ilyen formátumú kerékpáros teker egymást segítve a kedvenc csapatomban, ami így számomra a világ legjobb csapata is egyben.

× Május 4-én, hétfőn véget ért a 2015-ös snooker világbajnokság, ahol nem kis meglepetésre új bajnokot avattunk. Az elődöntős párosításokra visszatekintvén aligha gondolhattuk volna, hogy ez az új bajnok nem Judd Trump lesz... Márpedig nem ő lett, hanem legyőzője, Stuart Bingham, aki tulajdonképpen a negyeddöntőtől kezdve egyik mérkőzésén sem számított esélyesnek. Mégis meg tudta csinálni. Ebben a bejegyzésben megpróbálom kifejteni, hogy hogyan jutott el a világbajnoki címig.

× EVERYBODY NEEDS INSPIRATION - THE STORY OF BINGHAM'S WORLD TITLE
A bevezetőben már lelőttem a poént, úgyhogy most az előzményeket szeretném felvázolni. Az egész még 2011-ben, az Australian Open negyeddöntője előtt kezdődött, amikor egy bizonyos Mark Allen, aki hírhedt bántó megjegyzéseiről, beszólt Stuart Binghamnek. Valami olyasmit mondott neki az északír - magyarra nehéz lefordítani -, hogy nem elég tökös (have no bottle). Nem is kellett több Binghamnek, aki sértődöttségéből motivációt merítve egészen a tornagyőzelemig menetelt és előlépve a szürkeségből elindult a világbajnoki címig vezető úton. Ebben a szezonban - az ázsiai kispontszerzők mellett, amire előreszeretettel utazik el a legtöbb top 16-os játékossal ellentétben - megnyerte a Shanghai Masterst, de még így se számoltak vele komolyan a sheffieldi világbajnokság előtt. Szerintem ő maga sem hitte el, hogy képes lehet eljutni a végsőkig, azt meg pláne nem, hogy május 4-én őt ünnepli majd a Crucible közönsége és a snookervilág...

Az első fordulóban Robbie Williams ellen még egyáltalán nem mutatott meggyőző formát, egy viszonylag soros meccsen, 10-7-tel jutott tovább. A 16 között a 2006-os világbajnokkal, Graeme Dottal találkozott, aki gyakorlatilag az elmúlt 10 év egyetlen meglepetésgyőztese volt. Ebből is látszik, hogy a világbajnokság tényleg nem az a verseny, ahol minden második évben borul a papírforma. Bingham ezen a mérkőzésen már sokkal jobb játékot produkált és végtelenül simán, 13-5-re diadalmaskodott a skót felett. A negyeddöntőjéről már esett szó az előző cikkben, a torna legnagyobb favoritját ejtette ki. Ronnie O'Sullivan a 3. etapra rendkívül rossz idegállapotban érkezett: kapkodott az asztalnál, jobbnál jobb állásokat hagyva ellenfelének, aki pedig köszönte szépen, élt a kínálkozó lehetőséggel. 8-9-es hátrányból feállva zsinórban 5 darab 50 fölötti breaket lökött és 13-9-re lezárta az összecsapást. Az elődöntő számomra elég rossz emlék, hiszen Binghamnek mindig megvolt az az 1-2-3 frame-es előnye, amivel gazdálkodni tudott, és folyamatosan Trumpnak kellett kapaszkodnia. Kétszer sikerült is kiegyenlítenie a fiatal angolnak, de sosem tudta átvenni a vezetést. 9-9 után 3 frame-et bukott zsinórban, 16-16-nál pedig, a döntő frame-ben kapott egy kicket és ezután már nem volt valós esélye a győzelemre. A bonyolult állás hosszú biztonsági csatát idézett elő, és érdekes módon a 10. kiemelt unta meg hamarabb a tili-tolizást. Kinézett magának egy falon álló vonatot és egy életem, egy halálom alapon rápróbált... Valahogy beesett az a piros és végülis ez volt a kulcs a döntőhöz. Bátraké a szerencse, szokták mondani.

A fináléban azzal a Shaun Murphy-vel mérkőzött, aki könnyedén, 17-9-re győzte le Barry Hawkinst a 4 között és második világbajnoki címére pályázott - 2005-ben 22 évesen tudott nyerni a selejtezőből feljutva. Bingham rosszul kezdte a meccset, rögtön 3-0-ás hátrányban találta magát, úgyhogy egyértelműen ő lehetett a boldogabb a 4-4-es részeredménnyel. Vasárnap este Murphy kiválóan kezdett, szinte szárnyalt az asztal körül és 8-4-es vezetésre tett szert. A mid-session után viszont fordult a kocka: az idősebbik angol keredekett felül, és gyorsan 8-7-re módosította az állást. Az utolsó két frame-en megosztoztak, így 9-8-al fordultak a döntő zárónapjára. A hétfői első etapot Bingham dominálta, Murphy alig kapott esélyt, és még azokat se tudta mind kihasználni. Teljesen megfordult a mérkőzés menete, a mindent eldöntő esti szakasz előtt már a torna 10. kiemeltje rendelkezett 3 frame-es előnnyel (14-11). A várakozásoknak megfelelően a 2005-ös bajnok nem adta fel olyan könnyen, 15-15-nél kiegyenlített. Az ezután következő 31. frame viszont már sorsdöntőnek bizonyult: a 63 perces, kisebb szünettel félbeszakított taktikai küzdelemből Bingham került ki győztesen és innentől kezdve megállíthatatlan volt. Murphy-t mentálisan eléggé megviselhette ez az elbukott frame, mert hibát hibára halmozott és tulajdonképpen kikövezte a győzelemhez vezető út végét riválisának. Stuart Bingham pedig egy pillanatra sem remegett meg, hidegvérrel fejezte be a meccset egy 88-as breakkel (18-15). Ezzel ő lett a Crucible történetének legidősebb világbajnoka a 39-hez közelítve és egészen a 2. helyig jött előre a világranglistán. A háromszázezer fontos csekknél persze sokkal fontosabb számára, hogy 20 év profi pályafutás után végre kezében tarthatja azt a bizonyos trófeát, amiről gyerekkora óta álmodott. Merthogy nála jobban nem sokan szeretik a snookert. Bingham igazi megszállott: az idei szezonban nem kevesebb, mint 120 mérkőzést játszott és tényleg minden lehetőséget kihasznál, amit a versenynaptár kínál. Pontosan ezért gondolom azt, hogy jó helyre került ez a világbajnoki cím.

× Tavaly háromrészes cikksorozatban tudósítottam a snooker VB-ről, de idén úgy döntöttem, hogy a Crucible-ben zajló eseményeket az ardenneki kerékpáros klasszikusokkal együtt osztom meg veletek. A világbajnokság a végéhez közeledik, lassan befejezik a negyeddöntőket, holnaptól pedig már csak egy asztalon fognak játszani, azaz kezdődnek az elődöntők. A kerekesek számára véget ért a tavaszi klasszikusok sora, az Ardennekben már a háromhetesekre készülők is villoghattak.

× THE ARDENNES CLASSICS - EXPERIENCE WAS THE KEY TO SUCCESS
Egy nem túl hosszú, de sokak számára meghatározó időszak végére értünk, minek elején a 80 kg-os sprinterek kaptak lehetőséget, aztán következtek a kockakövek specialistái, majd az Ardennekbe érve a robbanékony hegyimenők vették át a helyüket a dobogón. Az előző cikkben a kockaköves klasszikusokat lezáró Paris-Roubaix-ról írtam, most pedig következzen az ardenneki trilógia, vagyis az Amstel, a Fleche Wallonne és a Liege-Bastogne-Liege. A hollandiai egynapos, az Amstel Gold Race útvonala 34 emelkedőt tartogatott: csak az utolsó órában 8 hegymenet várt a mezőnyre, ebből kétszer a legendás Cauberg megmászása volt a feladat, aminek tetejétől mindössze 1,8 km-re helyezték el a szervezők a befutót. A rengeteg akcióval tarkított versenyen kissé meglepő módon egy 18 fős csoport hajrázott a győzelemért. Philippe Gilbert számított talán előzetesen a legesélyesebbnek, de a BMC alaposan elrontotta a felvezetést, szinte egymást zavarták a csapattagok. Greg van Avermaet elmondása szerint - aki végül 5. lett -, Hermans korán indított és Gilbert nem volt elég erős ahhoz, hogy végigvigye az akciót. A legjobban az Etixx-Quickstepnek sikerült megvalósítani az előre eltervezett taktikát: előre küldték Tony Martint, aki a Nibali-féle szökevénycsoportban nehezék-szerepet töltött be és később segíteni tudta Michał Kwiatkowskit. A lengyel nagyszerűen helyezkedett és jól osztotta be az erejét, így ő ünnepelhetett a célban, levetkőzve a szivárványszínű trikó átkát. Utoljára 34 éve fordult elő, hogy valaki világbajnoki mezben nyerjen Amstelt. Mögötte Valverde lett a második, Matthews a harmadik, aki hiába élte túl a Cauberget, a sprintben már nem tudott nagyot alkotni.

Három nappal később került sor a Fleche Wallonne-ra, aminek útvonalában kisebb változtatások történtek. A félelmetes Mur de Huy természetesen bennmaradt a programban, viszont az izgalmak fokozása érdekében betettek elé egy közel azonos hosszúságú emelkedőt, a Cote de Chevare-t, ami átlagban 8%-os meredekségű. Már csak azért is fontos volt odafigyelni a verseny utolsó részére, mert a Tour de France 3. szakaszán is ez lesz a befutó. Ennek megfelelően a nagy négyesből hárman is rajthoz álltak tapasztalatgyűjtés gyanánt, közülük csak Contador hiányzott. Óriási feszültség uralkodott a mezőnyben, sajnos több súlyos bukást is láthattunk. Gilbert és Froome sem úszta meg esés nélkül, a belgának ráadásul fel is kellett adnia a küzdelmet a fájdalmai miatt - rajta kívül még 64-en tettek így. A Chevare-on Vincenzo Nibali megint mutatta magát, és meglehet, nem jutott messzire, viszont azt legalább elérte, hogy Kwiatkowski leszakadjon. A Mur de Huy-t sokan az év leghosszabb és legnehezebb 1 kilométerének tartják, itt csak akkor nyerhet az ember, ha 100%-os állapotban, elől helyezkedve érkezik a hegy lábához. A hajrában érvényesült mindez, bejött a papírforma, hiszen Alejandro Valverde megvédte címét és feliratkozott a háromszoros bajnokok listájára. Egész egyszerűen nem lehetett őt megverni, kiváló formában van 35 éves létére. Az Etixx-es Alaphilippe szerezte meg a második helyet, míg Albasini lett a harmadik az Oricából.

Április 26-án, vasárnap rendezték a Liege-Bastogne-Liege-t, vagy másik nevén a Doyenne-t, a legrégebbi klasszikust. A szokásosnál rövidebb, 253 km hosszú verseny programjában több, mint 4000 méter szintkülönbség szerepelt, ami nagyrészt az utolsó 110 km-re összpontosult. Az Astana érdekes taktikát választott, egy pillanatra sem hagyták megpihenni a mezőnyt, mivel folyamatosan szökéseket generáltak. Ebből arra lehetett következni, hogy Nibali jó formában van, de az olasz csak egy rövidke megindulásra volt képes a cél előtti Saint-Nicolas-n és kb. 100 méter után vissza is ült a nyeregbe. Ezen a viadalon is sok csúnya bukás történt, a versenyzők fele (100 kerekes) nem érkezett vissza Liege-be. A címvédő Simon Gerrans például néhány percen belül kétszer is esett, és ugyan nem sérült meg komolyabban, de ezek után már nem lett volna esélye a győzelemre, így feladta. A befutótól kb. 5-km-re megfogtak minden szökevényt és innentől kezdve a favoritok csak egymás arcát figyelték. A Katyusából Daniel Moreno próbálkozott támadással az utolsó kilométeren és egy ideig úgy tűnt, akár profitálhat is abból, hogy a hátul lévők kivárnak. Aztán az 500 méteres táblánál megindult Valverde, nyakán Purito-val és pillanatok alatt utolérték vállalkozó kedvű honfitársukat. Nem sokkal később felértek a többiek is, tehát megint igencsak sokan maradtak elől a hajrára. A győztes személyét illetően viszont nem lehetett semmiféle kérdés, Valverde csodálatos versenyzéssel tudott duplázni. Julian Alaphilippe ezúttal is nagyot küzdött, hogy megfogja a spanyolt, de meg kellett elégednie egy újabb második hellyel, ami 22 évesen azért nem olyan rossz. A dobogóra még Rodriguez fért fel, aki nem igazán lehet elégedett az Ardennekben nyújtott teljesítményével.

× WORLD SNOOKER CHAMPIONSHIP 2015 - SELBY AND THE CRUCIBLE CURSE
Szerencsésebb lett volna, ha még a negyeddöntők előtt írok egy helyzetjelentést, hiszen akkor jártunk körülbelül a snooker VB féltávjánál, de inkább vártam egy kicsit, hogy összekapcsolhassam a két témát. Ahogyan azt már a bevezetőben említettem, hamarosan megkezdődnek az elődöntős összecsapások, de még mielőtt túlságosan előreszaladnék, egy kis visszatekintés az elmúlt majd' 2 hét eseményeiből. Április 18-án rajtolt a snookerszezon fénypontjának számító világbajnsokság a sheffieldi Crucible Színházban. A hagyományoknak megfelelően a címvédő állt először asztalhoz: Mark Selby az újoncnak számító Kurt Maflinnal mérkőzött meg. Jóideig úgy tűnt, különösebb gond nélkül veszi az első akadályt, mivel 8-4-es vezetésre tett szert. Ám a norvég nem adta meg magát olyan könnyen, Selby pedig egyre mélyebb gödörbe került. Maflin óriási meglepetésre kiegyenlített, sőt, 9-8-nál már nála volt az előny. Bevallom, nem hittem benne, hogy megnyerheti, mivel az angol kiválóan tudja kezelni az ilyesfajta feszült helyzeteket. Nem is történt csoda, Selby megfordította az állást, és 10-9-cel továbbjutott, de bizony megérintette a Crucible átok szele, miszerint újdonsült világbajnok még sosem tudott címet védeni. Azt hiszem, az egész 1. fordulót tekintve ez volt a legizgalmasabb meccs és az, amiről a legtöbbet beszéltek. További érdekes eredmények: a zöldfülű skót, Anthony McGill borította a papírformát, 10-9-cel kiütötte a 16. helyen kiemelt, gyenge formában lévő Stephen Maguire-t. Mindeközben Barry Hawkins hasonló szituációba keveredett, mint Selby, de ő is megoldotta az első kört, 10-9-cel búcsúztatva Matt Seltet, aki 4-9-es hátrányból zárkózott fel. Matthew Stevens pedig a vártnál jóval simábban, 10-2-re nyerte a walesi rangadót Mark J Williams ellen.

A 16 között több szoros küzdelmet ígérő párosítás alakult ki, de a legtöbb esetben elmaradt a várva várt gigászi csata. Ilyen volt például az O'Sullivan-Stevens (13-5), Robertson-Carter (13-5) és a Murphy-Perry (13-5) is. Ahogy látható, a 13-5-ös eredmény elég gyakran előfordult. Történt viszont egy bombameglepetés, ami egyébként az előzményeket tekintve nem is akkora bravúr, de szerintem senki sem számított rá. A mindig mosolygós McGill 13-9-es győzelmet aratott Mark Selby felett, ezzel beváltva azt a bizonyos átkot. A skót srác lehengerlően játszott, Selby a mérkőzés után egyenesen azt nyilatkozta, hogyha így folytatja, még világbajnok is lehet idén. Egyértelműen Barry Hawkins és Mark Allen produkálta a forduló legkiélezettebb összecsapását: az észak-ír 11-8-ra vezetett és nyeregban érezhette magát, amikor a kétszeres VB-döntős angol megtáltosodott és zsinórban nyert 5 frame-et a negyeddöntőbe jutásért. Talán az edzője és tanácsadója, a korábbi klasszis Terry Griffiths mondhatott neki valamit a szünetben, amitől ennyire feljavult a játéka. Az egyik legjobban várt találkozó, a Ding-Higgins eleinte meglehetősen egyoldalúnak tűnt, hiszen a négyszeres bajnok skót 5-1-gyel kezdett, de a kínai akárcsak az első körben Davis ellen, gyorsan helyrebillentette a dolgokat és visszaküzdötte magát a meccsbe, majd 13-9-el továbblépett a legjobb 8 közé, ahol így létrejött a 2011-es elődöntő visszavágója (bővebben majd a Sportblogban).

A negyeddöntők környékén már nagyjából látni lehet, ki lehet ott a végelszámolásban és mindenkiben kialakul egyfajta erősorrend. Persze, amíg Ronnie ott van a mezőnyben, kevesen mernek ellene fogadni - én nem tartozom közéjük -, de az vitathatatlan, hogy a torna korai szakaszaiban nem ő szolgáltatta a legjobb snookert. Szerintem például kifejezetten ingadozó volt, csakhát nála sosem lehet tudni. Sokan mondták még Robertsont és Trumpot. Előbbi azzal emelkedett ki a mezőnyből, hogy ontotta a nagyobbnál-nagyobb százas breakeket és rendkívül elhivatottnak látszott az asztalnál. Saját elmondása szerint idén nagyon alaposan felkészült a VB-re és nem csak altatott, valóban kitűnő formát mutatott. Trump pedig amellett, hogy 4 évvel ezelőtti magabiztos önmagát idézi, mostmár a safety játékával is tud irányítani - bár, ha valakinek ennyire jó a golyóbelökése, nincs is nagyon szüksége a taktikai képességeire... Ronnie O'Sullivan Stuart Binghammel találkozott, és a várakozásoktól eltérően egy végig nagyon szoros mérkőzést vívtak. Az első két szakasz után 8-8-ra álltak, de még ekkor sem adtak túl sok esélyt Binghamnek. Ehhez képest Ronnie pocsékul játszott a harmadik etapban és villámgyorsan elvesztette a kontrollt. Még az se lehet mondani, hogy bal lábbal kelt fel, mert már délután is asztalhoz kellett állnia. Úgy látszik, az a 2 órás szünet kevésnek bizonyult neki, hogy rendezze gondolatait, mert borzasztó lelkiállapotban volt és könnyű lökéseket rontott el. Bingham profitált mindebből és 13-9-cel búcsúztatta az ötszörös bajnokot. A másik nagy favoritnak tartott Neil Robertson Hawkins-szal küzdött meg: a színvonal hihetetlenül magas volt, szórták a százasokat (8-at löktek összesen, ami új rekord 13 nyertes meccsen), és ugyan Hawkins többször is elhúzott, az ausztrál mindig vissza tudott kapaszkodni. Végül döntő frame-re került sor (kevés volt eddig a világbajnokságon), amit egy 61-essel a 'Hawk' becenévre hallgató angol nyert meg. Ezért lett április 29-e a meglepetések napja a Crucible-ben. Meg talán még azért is, mert Trump valósággal hatástalanította Ding Junhuit és a harmadik szakaszban már csak 1 frame-et kellett megnyernie az elődöntős helyért, amit kb. 10 perc alatt abszolvált is (13-4). Shaun Murphy pedig véget vetett Anthony McGill csodaszámba menő menetelésének és sokak bánatára 13-8-ra legyőzte az ifjú skótot, de ne legyen kétségünk, minden bizonnyal hallunk még felőle.

ELŐDÖNTŐS PÁROSÍTÁSOK
[8] Shaun Murphy vs [5] Barry Hawkins
[6] Judd Trump v [10] Stuart Bingham